Madárlesen az északi-tengeri Farne szigeteken, romnézőben a meghitt
Holy Island-en,
2019. július 19-20.
(Minden oldalunkon, ha homályos a fotó, az a böngészőtök beállítása miatt van. Zoomoljatok ki kicsit, mert úgy adja az általam tervezett valódi nézetet. Nálunk pl. a Firefoxban 80%-ra van kicsinyítve.)
2019. júl. 19. South Shields - Inner Farne (42 tmf)
Ma csak akkora utat kellett megtennünk, mintha átvitorláztuk volna a Balatont hosszában. Korán indultunk, hogy maximálisan kihasználjuk a hat órán át észak felé tartó áramlást a 10-15 csomós déli széllel együtt. Ezt szeretjük, amikor minden értünk dolgozik :-) A Tyne torkolatából kiérve újabb szélfarm mellett vitorláztunk el:
A hullámok között ki-kibukkanak a homárhalászok ketreceit jelző bóják:
Igazából két bója jelez egy csapdát, amiket kötél köt össze. Nyílt vízen alkalmazzák ezt a rendszert, mert a hullámos vízen könnyebb a két bója közé kifeszített kötélbe akasztani a csáklyát, amikor fel akarják húzni a ketrecet, mint a bójába. Az USA-ban az északi Maine államban, Kanadában pedig Új-Skóciában pöttyözték be velük a tengert a halászok. Nappal sikerült őket kikerülnünk, de éjszaka kettőn is fennakadt Rapid Transit, kénytelenek voltunk elvágni a köteleket. Állandó probléma ez a halászok és a többi hajó (legyen az komp vagy vitorlás, motoros) között, de nincs rá megoldás.
Az autopilot egyelőre remekül működik, most is őt bíztuk meg, hogy kormányozzon helyettünk, amíg reggeliztünk és a parti látnivalókról olvastunk. Menet közben ez tölti ki a gondolatainkat, keressük azokat a jó helyeket, ahol horgonyozni is lehet, és látnivaló is akad. Ha találunk valamit a hajózási útikönyvben (pilot book, cruising guide) vagy a begyűjtött prospektusokban, akkor az interneten is rájuk keresünk (az internetről a 2. beszámolónk elején írtam). Aztán majd az időjárás eldönti, hogy mi lesz a sok szép tervünkből. Legtöbbször újratervezés.
Az egykori Northumbria királyság, majd később grófság partja mellett vitorláztunk el. Középkori erődszerű kastélyok megcsonkult falai magasodtak a szirteken. A Dunstanburgh kastély után a Bamburgh következett. Bár a harcokban gazdag évszázadok alatt elvesztették pompájukat, még így is lenyűgözően álltak a zöldellő szirteken. A fantáziánk szabadon szárnyalt a szeles Northumbria felett, ahogy a történetüket felolvastuk egymásnak.
A felújított, karbantartott Bamburgh kastély:
Még jóval a Lancasterek és a Yorkok csatározása (rózsák háborúja) előtt történt, hogy Gróf Thomas Lancaster, a Dunstanburgh kastély építtetője, összetűzésbe került Arany János A walesi bárdok c. balladájában szereplő I. Edward fiával, II. Edwarddal. Lancaster húzta a rövidebbet, és amikor próbált visszamenekülni az erődítménynek is beillő kastélyába, elkapták és lefejezték. Rossz helyre építette...
Northumbria a korai kereszténység terjesztésében fontos központnak számított a Brit-szigeten. Barny épp a Coquet-sziget mellett repít minket a jó szélnek és az áramlásnak köszönhetően 7 csomóval (12.6 km/h), ami igazán nem mindennapi sebesség az ő esetében (az 5-6 csomóért már agyondicsérjük) . Persze van, hogy 9-10 csomóval szörfözünk le egy-egy hullám tetejéről, de az csak pillanatnyi sebesség.
És ezen a Coquet-szigeten élt a 600-as évek végén remeteéletet St. Cuthbert szerzetes, később prior majd püspök. Nagy becsben tartották mind életében, mind halála után. Dénes most olvassa angolul Bernard Cornwell Angolszász históriák c. regénysorozatát (The Last Kingdom, The Lords of the Swords, ...). (Olvastuk, hogy sorozatot indított belőle a BBC, jók az egyes részek, de sokban eltér a forgatókönyv a regényektől.) A 9. századi Angliában játszódik, amikor már csak a déli Wessex királyság küzd Nagy Alfréd királlyal az élen a dán vikingek teljes térhódítása ellen. Ebben is szerepel St. Cuthbert (634-687), akinek a csontjait a dán vikingek elől menekítik egyik helyről a másikra a szerzetesek, míg a regény történetének idején végül székesegyházat emeltek ereklyéi számára Durhamban.
A lakatlan Farne szigetek (Farne Islands) nincsenek messze a szárazföldtől és Coquet Island-től. Kedvelt turisztikai célpontok a szigeteken fészkelő madarak miatt. Legnépszerűbb Inner Farne, ez esik legközelebb a szárazföldhöz, és St. Cuthbert itt is megpróbálta a remeteéletet.
A sziget mellé érve az orrunkat azonnal megcsapta a guanó erős szaga, ami aztán betelepedett a kabinunkba. Nem voltunk rá felkészülve, ezért az első szaghullám, ami elérte a hajónkat, még meg is ijesztett egy pillanatra, mert hirtelen azt hittem, ez az én szagom. De hogy lehetek egyszeriben ilyen irdatlanul büdös?
Az éktelen madárricsaj elnyomta a turistahajók motorjának a pöfögését, és Dénessel se hallottuk egymást, ezért berekesztettük a beszélgetést. Az izgó-mozgó pingvinszerű madarak látványa elképesztő volt, lenyűgöző, bámulatos, festői, de a szaggal és a hangzavarral együtt leginkább szórakoztató.
A sziget északi oldalán van a The Kettle (viking szóból származik, üst, víz forralására használt edény) névre hallgató öböl, ami védett a déli szélben. Itt dobtunk horgonyt kora délután. Innen a St. Cuthbert kápolna és a Pele torony is látszik:
Ahhoz, hogy kijussunk a fészkelő madarak szigetére a dingivel, meg kellett várnunk vagy a dagályt, vagy az apályt, amikor szinte leáll az áramlás. Igaz, még csak délután 2 óra volt, de az előrejelzés esőt mondott 70 %-os bizonyossággal egészen hajnalig, márpedig, akkor esni fog, ezért áttettük holnap reggelre a kirándulást.
Dénes fürdött megint a hideg vízben, jól bírja, főztünk két napra egytálételt, aztán bezárkóztunk az eső miatt, és folytattuk az abbamaradt olvasást, tervezést.
St. Cuthbert-ről jegyezték fel, amikor ezen a szigeten élt: "Imádkozóhelyet és cellát épített magának, amelyeket magas fallal vett körül; kutat is ásott. Késobb sikerült árpát ültetnie, amibol megsüthette kenyerét. Nyolc évet töltött el ezen a szigeten remeteként; csak alkalomszeruen vittek neki táplálékot a testvérek Lindisfarne-ból, de egyre több zarándok kereste fel, nem csupán Northumbriából, hanem egész Britanniából, akiket szentségének híre és a bunösök iránti közismert irgalma vonzott hozzá."
2019. júl. 20. Inner Farne - Holy Island of Lindisfarne (4 tmf)
6-kor még esik, hideg is van, visszabújunk gyorsan az ágyba, pedig most lenne kedvező az áramlás a kijutásra. Még dörmögünk valamit arról, hogy végre ilyen helyre sodort a szél, és mi inkább az ágyat választjuk, de mikor 8-kor újra felébredünk, és csak a madarakat halljuk, az esőcseppek pattogó hangját nem, azonnal beöltözünk meleg ruhákba, és reggeli nélkül indulunk a partra. Még a nap is ki-kisüt a felhők mögül.
Mindketten fotózunk más-más géppel, aztán a végén kiderül, hogy Dénes profibb gépének a lencséje belül koszos, és a koszra fókuszált a gép végig. A remek képek mind homályosak és pöttyözöttek lettek :-((( Még szerencse, hogy én is csináltam néhány képet.
A korlátokkal övezett fapallós ösvények mellé információs táblákat helyeztek ki a madarakról. Megszokott, hogy a tojásaik, a fiókáik védelmében, különösen a sarki csérek, a turisták fejére koppintanak, vagy épp rápottyantanak. Egyikből se kaptunk még csak ízelítőt se, de ahogy az elvárható volt tőlük, ijesztően rikácsoltak és repdestek körülöttünk. De volt olyan is, akinek jobb dolga akadt (sarki csér egy snecivel (küsszel)):
A csőre színe vérpiros, míg a Magyarországon is fészkelő küszvágó cséré narancsos piros.
Egyik kedvencünk a pingvinkülsejű, különleges csőrű alka (razorbill):
A szintén pingvinkülsejű, de hosszú és hegyes csőrű lummák (guillemot):
Üstökös kárókatona vagy kormorán (shag):
A legnagyobb kedvenceink még a kanadai utunkról a lundák (puffin):
A Bamburgh kastély a szárazföldön, lundák a szigeten:
Földbe vájt üregbe rakják az egy szem tojást, a hím és a nőstény felváltva vigyázzák.:
Feketefejű sirály:
Barny az üstben, lundák a levegőben:
A hajóra visszaérve azonnal indulnunk kellett, hogy még az apály beállta előtt bejussunk a 4 tmf-re fekvő Lindisfarne sziget öblébe. A szigetet homokzátonyok övezik, amik vagy kilátszanak apálykor a vízből, vagy éppen nem. Közöttük kellett benavigálni bóják segítségével, partra állított navigációs oszlopok fedésbe hozásával, valamint egy világítótorony és egy templom csúcsának a fedésbe hozásával. A vízmélység apálykor nem elegendő az 1.6 méteres merülésű Barny számára, ezért is siettünk.
A szél mostanra elcsitult, motoroznunk kellett. A nap is teljes pompájában ragyogott fölöttünk, felmelegítve a kokpitban a levegőt. Bikinit vettem, és valahogy elfeküdtem Barny kokpitjában. Már megesett néhányszor Ipswitch óta, hogy szélcsendben, napsütésben elég meleg lett a napozáshoz, és ezt ki is használtam. Folyamatosan naphiányban szenvedek, itt a fénnyel táplálkozók koplalnának.
Lindisfarne érdekessége, hogy a szárazfölddel betonút köti össze, ami csak apálykor kerül szárazra.
Az öbölben napsütés és tükörsima víz fogadott fókákkal és a lindisfarne-i kastéllyal, amit 1550-ben építettek. Utazásunk eddigi legmeghittebb horgonyzóhelyére érkeztünk :-)
Azonnal indultunk is ki a partra, mert délutánra ismét esőt jeleztek.
Lindisfarne másik neve Holy Island. A kora középkortól szerzetesek lakták, St. Cuthbert is, aki remeteként élt a fészkelő madarak szigetén, Inner Farne-on. Fontos központja volt a kereszténység terjesztésének. 793-ban a vikingek megtámadták a szigetet, és kifosztották a kolostort. Nyugat-Európa ettől a támadástól számítja a viking korszak kezdetét.
A vikingek későbbi betöréseik során teljesen lerombolták a kolostort, aminek a helyére majd a 11. században a szigetre érkező bencés szerzetesek építenek egy újat.
A rózsák háborúja után trónra kerülő Tudor-házból származó VIII. Henrik szakít Rómával, megalakul az anglikán egyház, és még uralkodása alatt bezáratja a kolostorokat (az 1530-as években). A szigeten látható kolostorrom a 11. századi bencés kolostor maradványa:
A zöld gyeppel nem bírtunk betelni. Annyira sűrű, dús, imádtunk rajta lépkedni, de ráfeküdni nem kellemes, mert a sok esőtől elég nedves. Még Svájcban sem volt ilyen sűrűn növő a fű.
A kastély a vízről néz ki a legjobban:
Apálykor a partközeli hajók szárazra kerülnek. Mint a középen álló vitorlásnak, Mr. Frumble-nek is voltak "lábai", amiket aztán leszedtünk róla.
Egykori halászbárkákból fészerek a halászoknak:
Holy Island-del búcsúzunk Angliától, és következő horgonyzóhelyünk már Skóciában vár ránk.